Több évszázados tapasztalatok összegzése után 1910-ben jutott el a tudomány arra a felismerésre, hogy a tápláléknak az energiát szolgáltató tápanyagokon, ásványi sókon és a vízen kívül egyéb járulékos anyagokat is kell tartalmaznia.

Ezeket az anyagokat Kazimierz Funk lengyel biokémikus nevezte el vitaminoknak 1912-ben.

Kísérletek alapján megállapították, hogy a patkányok zavartalan fejlődéséhez legalább két ilyen anyagra van szükség. Az egyik zsírban vagy zsíroldószerekben, a másik pedig vízben oldódik. Ekkor nevezték el az elsőt A-, a másodikat B-vitaminnak. A vízben oldódó vitaminról kiderült, hogy a skorbutra hatástalan kell lennie egy harmadik vízben oldódó anyagnak is. Ezt nevezték el C-vitaminnak.

Szent-Györgyi Albert biokémikus az 1930-as években izolálta a C-vitamint, amit eredetileg hexuronsavnak nevezett. Munkásságát 1937-ben orvosi és élettani Nobel-díjjal ismerték el.

Az A-vitaminról kiderült, hogy két vitamin keveréke. A csukamájolaj több órán át 100 °C-on tartva elveszti szaruhártyafekély (xeroftalmia) gyógyító hatását, de az angolkórra még így is hatásos, ezért ez a D-vitamin nevet kapta. Később a harmadik zsírban oldódó anyagot E-vitaminnak nevezték, majd a K-vitamin következett. Ezzel majdnem egy időben felfedezték, hogy a B-vitamin sem egységes, így jutottak a B1-vitamin, majd később a hevítési kísérletek után a B2-, B6-, és B12-vitaminok felfedezéséhez. Találtak még más alkotórészeket is, amelyek kémiai szerkezetét már ismerték, ezeket kémiai nevekkel látták el biotin, nikotinsav, pantoténsav, de emellett

B-komplexen belüli számmal is, egyeseket több jelöléssel is, például biotin: B7-vitamin, H-vitamin. Természetesen a többi vitamin szerkezetét is meghatározták.